iszunk

Első Orsolya-boromat az azóta megboldogult Maligán Borétteremben szereztem be, az azóta szintén megboldogult Borbarát 2004-es őszi számának kékfrankos tesztjén felbuzdulva. A cikk bevezetője szerint: két rendkívül szerény, allűröktől mentes birtokocska, az Orsolya Pince és a Szent Andrea Pince játszott iránymutató szerepet a teszten. Azóta sok bor lefolyt a torkunkon, Lőrincz Györgyék méreteit talán már Garamvári Vencel sem pöttömözné le, az Orsolya-borok javát pedig már a Bortársaság polcain is megtalálhatjuk. Visszatérve a múltba: az áhitott négycsillagos Orsolya Kékfrankos 2002 csúnyán elfogyott mire odaértem a Maligánba. Helyette kaptam évjáratazonos Százrejtekűt, benne is van 30% abból az anyagból ajánlással. Hogy cseppet bonyolítsuk a történetet: a Százrejtekűből a kékfrankos idővel átkerült a Tehéntáncba, ami egy nem hivatalos bikavér ugye. (Szóljanak, ha elvesztették volna a fonalat.) Ezen két Orsolya házasítás 2006-os évjáratát bontottam egymás mellé, érettnek számítanak már ők, hiszen a 2009-eseket árulják belőlük most. Az Orsolya Százrejtekű 2006 nyolcvan százalékban cabernet franc-ból, 20 százalékban pedig merlot-ból állt össze. Kezdetben visszafogott, később sem éppen intenzív, szép kék illatába áfonyadzsemet, ibolyát, étcsokoládés vaníliás karikát és egy kis likőrösséget (de nem curacaót) asszociálok bele. Akár még elegánsnak is mondanám. Szájban még ennél is jobban kezd. Feszes szerkezetű: savak a helyükön, tanninja rendben van. Gyümölcsös, sós, picit animális, rétegzett íze érdekes és finom. A második felidőre sajnos homályosabbá válik a kép: az alkohol elszabadul, fűt, ezzel az egész korty egyszerűsödik cseppet. A lecsengés azonban újra szép száraz és rendesen hosszú.  Erős hat pont, karcolgatja a hetet. Nem érezni rajta a kort. Az Orsolya Tehéntánc 2006 kékfrankos, cabernet franc és merlot házasítása. Közepesen intenzív, bőrös, mandulás, meggyes, édes fűszeres illat és egy kis tökmag fogadta orrom a pohárban. Egyértelműen kevésbé elegáns bemutatkozás, mint a Százrejtekűé. Kóstolva is más kategória: hiányzik belőle a feszesség, érezni rajta a korral járó fáradtságot. Tanninja persze kevesebb, hiszen a kékfrankos, viszont savai is kevesebben vannak, pedig a kékfrankos. Alkoholja már kezdettől fogva fűt és külön utakon jár, gazdag, fűszeres ízében kevesebb a sósság. Utóíze hosszú, de nem kifejezetten vonzó. Négy és öt pont között van, ám a Százrejtekű mellett nem tudok érte lelkesedni. Vajon a kékfrankos tehet róla?

Ideje, hogy én is beköszönjek, bár ebben a melegben még az ivás is nehezemre esik. De ha már iszunk, akkor igyak. Vagy inkább kezdem egy kis nyaralásos tapasztalattal. Múlt héten Sopron környékén jártunk feleségemmel, gyerekekkel, így a borok persze háttérbe szorultak, mégis megírhatnám újra a mély álmot. Ismét elszomorított a kontraszt, amit a határ két oldalán tapasztaltam. Ruszton például egymást érik a hangulatos boros helyek, pezseg a kis városka, nekem most be kellett érnem az ebéd mellé egy remek hideg fröccsel. Sopron ezzel szemben melankolikusan kongott az ürességtől, a főtéren és környékén néhány fantáziátlan, talán tizenöt-húsz év óta változatlan étterem árválkodik. A Gault&Millau pontszáma alapján legjobb helyen, az egyébként borvendeglo.hu domain-t is birtokló étteremben egyáltalán nincsenek tisztában a fröccs lényegével. A hosszúlépést borospohárban hozták ki, langyos volt és szinte szénsavmentes. Miután szóltam, készségesen kicserélték, így második nekifutásra már arra is tudtam figyelni, hogy a bor fáradt, kesernyés és egyáltalán nem fröccsnek való volt. Apróságok ezek, de sokat elmondanak. Kicsit korábban egyébként belevágtam egy másik Sopron – Ruszt összehasonlításba: kaptam ugyanis néhány palack WineLife és Elfenhof tételt a borkuzinoktól. A két borászat közös pontja Linzer Sámuel, aki ruszti munkahelye mellett belevágott egy saját soproni vállalkozásba is. Gondoltam, érdekes lehet egymás mellett megnézni, mi jön ki ugyanazon kezek közül ott és itt. Zöldveltelinit, kékfrankos rozét és zweigeltet kóstoltam párban 2011-ből: nagy különbségeket végül nem találtam. A két veltelini tetszett leginkább, az Elfenhof hajszálnyit fűszeresebb, érdekesebb volt, karcolgatták az öt pontot. A rozék rendben voltak, itt is a ruszti jött be inkább: tisztábbnak, egyenesebbnek éreztem, a négypontos szintet hozták mindketten. A két zweigelt mutatta a legkevesebbet: a WineLife-ot kesernyéje, az Elfenhof-ot kissé húzós savai tették csupán hárompontossá. Nem csúcsra törő, hosszadalmas leírást ihlető borok ők, inkább korrekt árú (a fehérek leginkább), jó értelemben hétköznapi italok. Mert ilyenek is kellenek.