iszunk

Váli Péter a maga örömére kezdett borokat készíteni Badacsonyörsön, ám idővel mások is képbe kerültek. Legutóbb azt olvastam róla, hogy kéknyelűt szüretelt összefogva a szomszédokkal, én meg bontottam egy Válibor Olaszrizling 2011-et ennek örömére. Intenzív, friss, déligyümölcsös, citrusos, picit krétás illatot éreztem a pohárba szagolva. Lehetne akár egy osztrák zöldveltelini is, állapítottam meg örömmel. Kóstolva is erőteljes, lendületes, ízgazdag bor. Savai kissé rusztikusak: nem húznak, karcolnak, de azért nem is finomkodnak. A második félidőre egy kis cseresség is érkezik, mintha a hordó nem kerekítene, simítana, hanem inkább külön utakon járna, saját örömére venne részt a kortyban. Mindennel együtt markáns és szerethető olaszrizling ez, gyorsan fogy. Erős öt pontot simán hoz, a hatoson is gondolkodtam. A Kézműves Borok Házában vettem, ott 2400 Ft-ért kapható.

Még nyár elején kaptam négy palack bort Berger Zsolttól, Erdőbénye közösségének egyik fő motorjától. Az édes borra csak a napokban került sor, a korábbi kóstolásokkal együtt csokorba írva most kerülnek így posztba. A Karádi-Berger Borászat jó ideje ott van Tokaj fősodrában vagy talán annak egy mellékágában. Nem a legismertebbek ők, de aki jár arrafelé vagy csak boros rendezvénykre, annak muszáj volt már találkozni velük és boraikkal, akár Hegyalja első romkocsmájában. Az én négyesemből a legidősebbnél kezdem: a Furmint 2007 tulajdonképpen birtokbor, a Palandor és Narancsi dűlők termése 85% furmint és 15% hárslevelű. Decens, érett illata kortalan és sokrétű: kis petrolosság, körte, vanília, fűszerek, virágok és mészpor is felbukkan benne. Kóstolva savai élénkek, szerkezete feszes, szikár. A korty nem túl vastag, a gyümölcsök sem tengenek túl benne, mégis a maga rusztikus módján vonzó tud lenni: citrusos, sós aromáival, keménységével, tisztaságával. A Palandor 2009 más karakterű vagy mégsem. Értelemszerűen a Palandor dűlő termése, szintén 85% furmint és 15% hárslevelű. Klasszikusan furmintos illatában túlérett körte és őszibarack tolong az előtérben. Aztán némi édes karamell fűszerez, cseppet nyomul is, végül kevés virágosság bejátszik még. Kóstolva is intenzív, finom, szinte túlzsúfolt a korty. Az alkohol sajnos kilóg: csíp, melegít, közepes testét túlnövi. A savak tartják a lépést, egyfajta rusztikus egyensúly beáll azért. Felszíne kissé cseres, de nem bántó módon. Lecsengése közepes hosszúságú, kissé szárító. Tartalmas, de meglehetősen zúzós darab. Nehéz ezt a két bort pontozni, beskatulyázni, de ha muszáj lenne, akkor erős öt pontot adnék mindkettőjüknek. A 2011-es Dry-ból kapott minta viszont tényleg más, tudatosan eltérő stílusban készült. Furmint és hárslevelű 60/40 arányban, a furmint tartályban erjedt, majd erjedés után az egész tétel tartályba került. Közepesen intenzív, édes hangulatú, hízelgő illatában karamell, mész, virágok és konzerv licsi érkeznek sorban. Mindez azonban egyáltalán nem émelyítő, van benne elég élet és frissesség. Kóstolva is ezt kapjuk: sűrű, gyümölcsös, de nem lomha. Tartalmas, mégis üdítő és jól iható. Nekem kicsit sok benne a cukor, ezért hidegebben jobban tetszett. Szép savai mindenesetre jó szerkezetet adnak neki, a kortyban bujkáló finom sósság érdekesen ellenpontoz. Lecsengése közepesen hosszú, finom. Jóízű, nagyon ígéretes bor. Végül egy édes bort kóstoltam, a 2008-as Selectio aszús fürtök válogatásával készült, 135 gramm maradékcukrával akár ötputtonyos is lehetne. Illata azonban nem árulkodik erről vagy legalábbis nem teszi  egyértelművé a helyzetet. Érett körte, narancshéj egy kis likőrösség és tea – nem annyira édes karakterű bemutatkozás. Kóstolva szépen hozza Tokaj egyediségét: krémes sima felszíne alatt, finom túlérett gyümölcsök sorjáznak, savai nemcsak tartanak, viháncolnak is egy cseppet. Alkoholja meglepő módon érződik, a másik meglepetés kellemesebb: cseppnyi finom sósság a korty második felében. Hat pont. Rusztikus, tiszta borok.

A piquepoul Languedoc egyik őshonos fajtája, neve jellemzően magas savtartalmából eredő csipkelődésére utal. Ugyanabban a három színben fordul elő mint a pinot: tehát van noir, blanc és gris. Nem szégyen, ha nem hallottunk róla, mostanában kezd csak visszakúszni a boros köztudatba. Amúgy sem indult soha világhódító körútra, alacsony hozama és betegségekre való érzékenysége miatt őshazájában is meglehetősen háttérbe szorult. A Picpoul de Pinet részhalmaz: nem meglepő módon Pinet környékéről származik, és a leginkább elterjedt blanc-ból szüretelt eredetvédett fehérbor. Mai főszereplőnk alighanem az egyik legismertebb ilyen, hiszen a fajta wikipédia szócikkében is az ő palackjának képe virít. JeanJean Ormarine Picpoul de  Pinet 2009. Élénk, friss, vonzó illattal mutatkozik be: virágok, grépfrút, citrom és meszesség repkednek a pohárból. Szépen nyílik, van honnan, ugyanis jól lehűtöttem a hátcímkén olvasható instrukció szerint szigorú hat fokra. Kóstolva is élénk, ám másképp mint az magyar szájnak megszokott lehet. Pajkosan játékos, szép savakkal bír, kevés szénsavval megtámogatva, mégis szétterül a nyelven, a száj alsó fertályán marad, mint a lustább, nehezebb borok szokása az. Ám ő nem olyan: remek egyensúlyban van, kiválóak az arányai. Persze nem egy nagy, komoly vagy szálazgatni való borról van szó, egyszerűen csak jóízű, gyümölcsös, finom kesernyével keretezett és friss. Languedoc irsaija. Olivier. Itatja magát és hagyni kell. Mert bizony hiba másnapra eltenni belőle, higgyék el, tapasztalatból mondom. A mosolygós, élvezetes öt pont huszonnégy óra múlva szinte lefolyóért kiált. Ejnye.

Első Orsolya-boromat az azóta megboldogult Maligán Borétteremben szereztem be, az azóta szintén megboldogult Borbarát 2004-es őszi számának kékfrankos tesztjén felbuzdulva. A cikk bevezetője szerint: két rendkívül szerény, allűröktől mentes birtokocska, az Orsolya Pince és a Szent Andrea Pince játszott iránymutató szerepet a teszten. Azóta sok bor lefolyt a torkunkon, Lőrincz Györgyék méreteit talán már Garamvári Vencel sem pöttömözné le, az Orsolya-borok javát pedig már a Bortársaság polcain is megtalálhatjuk. Visszatérve a múltba: az áhitott négycsillagos Orsolya Kékfrankos 2002 csúnyán elfogyott mire odaértem a Maligánba. Helyette kaptam évjáratazonos Százrejtekűt, benne is van 30% abból az anyagból ajánlással. Hogy cseppet bonyolítsuk a történetet: a Százrejtekűből a kékfrankos idővel átkerült a Tehéntáncba, ami egy nem hivatalos bikavér ugye. (Szóljanak, ha elvesztették volna a fonalat.) Ezen két Orsolya házasítás 2006-os évjáratát bontottam egymás mellé, érettnek számítanak már ők, hiszen a 2009-eseket árulják belőlük most. Az Orsolya Százrejtekű 2006 nyolcvan százalékban cabernet franc-ból, 20 százalékban pedig merlot-ból állt össze. Kezdetben visszafogott, később sem éppen intenzív, szép kék illatába áfonyadzsemet, ibolyát, étcsokoládés vaníliás karikát és egy kis likőrösséget (de nem curacaót) asszociálok bele. Akár még elegánsnak is mondanám. Szájban még ennél is jobban kezd. Feszes szerkezetű: savak a helyükön, tanninja rendben van. Gyümölcsös, sós, picit animális, rétegzett íze érdekes és finom. A második felidőre sajnos homályosabbá válik a kép: az alkohol elszabadul, fűt, ezzel az egész korty egyszerűsödik cseppet. A lecsengés azonban újra szép száraz és rendesen hosszú.  Erős hat pont, karcolgatja a hetet. Nem érezni rajta a kort. Az Orsolya Tehéntánc 2006 kékfrankos, cabernet franc és merlot házasítása. Közepesen intenzív, bőrös, mandulás, meggyes, édes fűszeres illat és egy kis tökmag fogadta orrom a pohárban. Egyértelműen kevésbé elegáns bemutatkozás, mint a Százrejtekűé. Kóstolva is más kategória: hiányzik belőle a feszesség, érezni rajta a korral járó fáradtságot. Tanninja persze kevesebb, hiszen a kékfrankos, viszont savai is kevesebben vannak, pedig a kékfrankos. Alkoholja már kezdettől fogva fűt és külön utakon jár, gazdag, fűszeres ízében kevesebb a sósság. Utóíze hosszú, de nem kifejezetten vonzó. Négy és öt pont között van, ám a Százrejtekű mellett nem tudok érte lelkesedni. Vajon a kékfrankos tehet róla?

Valamikor boros botorkálásom hajnalán a sauvignon blanc volt a kedvenc fajtám. Könnyen felismerhető, biztonságosan ismerős illat és íz, akárcsak egy kiadós barrik, amit egyébként soha nem állhattam. Aztán persze eljött az idő, hogy kinőjem a fajtát, legalábbis azt hittem magamról. Komolyabb dolgok kezdtek érdekelni. Néha azért csak belefutottam egy-két érdekesebb, csalánmentes, vágott fűszegény tételbe mintegy figyelmezetetésként, ám én szilárd és hajthatatlan maradtam. Nem érdekelt már a sauvignon blanc. Mondjuk, szinte csak hazai élményekből építkeztem, alighanem itt csúszott el a dolog. Bécsben egy kóstolón aztán rá kellett jönnöm: sokat kell még tanulnom és innom ezt a fajtát is. A fejlődés következő szakaszában, a spirál újabb körében ismét érdekel már a sauvignon blanc. Persze ezt a palackot inkább örömbornak szántam: egy 2012-es dél-afrikai bortól kevesebb, mint 7 euróért nem lenne reális gólzáport várni, ahogy a Real Madrid - Manchester City BL meccs első félideje sem kápráztatott el. Excelsior Sauvignon Blanc-t bontottam a kezdőrúgás előtt: ő már a második idei borom, az elsőt hétvégén a Várban kóstoltam. Az a Taschner Irsai Olivér feledhető, sőt inkább felejtős volt, persze Dél-Afrikának van vagy félév és meg nem mondom mennyi napsütéses órányi előnye. Részben tipikus, a sztereotípiákhoz képest viszont komplex és nem túl intenzív, érett sauvignon-os illattal nyit: kosárnyi déligyümölcs, friss citrusosság és egy kis hűvös meszesség köszön orrunkra. Szájban gazdag és lendületes: zamatos, érett gyümölcsök, többek között egres vezetik az ízt, cizellát pedig egy csepp izgalmas sósság csempész a kortyba. Határozott de nem túlzó savai boldogan futkároznak nyelvünkön, némi széndioxidos csipkedés teszi még játékosabbá az élményt, pedig a teste sem mondható vékonynak. Egészen meglepődtem, milyen hibátlan, jó kis bort kaptam a pénzemért. Ahogy ilyen fordulatos második félidőre sem számítottam: három Real és két City gól, az összesen öt, a bor is megér minimum ennyi pontot. Még szerencse, hogy nem a Milan - Anderlecht gól nélküli döntetlent néztem meg.

Ideje, hogy én is beköszönjek, bár ebben a melegben még az ivás is nehezemre esik. De ha már iszunk, akkor igyak. Vagy inkább kezdem egy kis nyaralásos tapasztalattal. Múlt héten Sopron környékén jártunk feleségemmel, gyerekekkel, így a borok persze háttérbe szorultak, mégis megírhatnám újra a mély álmot. Ismét elszomorított a kontraszt, amit a határ két oldalán tapasztaltam. Ruszton például egymást érik a hangulatos boros helyek, pezseg a kis városka, nekem most be kellett érnem az ebéd mellé egy remek hideg fröccsel. Sopron ezzel szemben melankolikusan kongott az ürességtől, a főtéren és környékén néhány fantáziátlan, talán tizenöt-húsz év óta változatlan étterem árválkodik. A Gault&Millau pontszáma alapján legjobb helyen, az egyébként borvendeglo.hu domain-t is birtokló étteremben egyáltalán nincsenek tisztában a fröccs lényegével. A hosszúlépést borospohárban hozták ki, langyos volt és szinte szénsavmentes. Miután szóltam, készségesen kicserélték, így második nekifutásra már arra is tudtam figyelni, hogy a bor fáradt, kesernyés és egyáltalán nem fröccsnek való volt. Apróságok ezek, de sokat elmondanak. Kicsit korábban egyébként belevágtam egy másik Sopron – Ruszt összehasonlításba: kaptam ugyanis néhány palack WineLife és Elfenhof tételt a borkuzinoktól. A két borászat közös pontja Linzer Sámuel, aki ruszti munkahelye mellett belevágott egy saját soproni vállalkozásba is. Gondoltam, érdekes lehet egymás mellett megnézni, mi jön ki ugyanazon kezek közül ott és itt. Zöldveltelinit, kékfrankos rozét és zweigeltet kóstoltam párban 2011-ből: nagy különbségeket végül nem találtam. A két veltelini tetszett leginkább, az Elfenhof hajszálnyit fűszeresebb, érdekesebb volt, karcolgatták az öt pontot. A rozék rendben voltak, itt is a ruszti jött be inkább: tisztábbnak, egyenesebbnek éreztem, a négypontos szintet hozták mindketten. A két zweigelt mutatta a legkevesebbet: a WineLife-ot kesernyéje, az Elfenhof-ot kissé húzós savai tették csupán hárompontossá. Nem csúcsra törő, hosszadalmas leírást ihlető borok ők, inkább korrekt árú (a fehérek leginkább), jó értelemben hétköznapi italok. Mert ilyenek is kellenek.