iszunk

Van már jónéhány borbár Budapesten, én mégsem gyakran keveredek ilyen helyre, hiszen mert ritkán bármilyenre. Így aztán nem mondok nagyot, ha bevallom: a DropShop  a kedvencem. A hangulat, a borok, a kiszolgálás mindig nagyon rendben volt, így minden alkalommal pozitív élményekkel sikerült tőlük hazaindulnom. Így történt ez múlt csütörtök este is, mikor egy szűkkörűre sikerült nulladik napon Ádám megmutatta a DS2-t a MOM Parkban. Hangulatos lett, kicsit tágasabb a Balassi utcainál: van külön vinotéka és szeparálható kóstolóhelyiség is. A borsor most is kiváló volt: fehérből a Gulfi Carjcanti, vörösből a Feudi di San Gregorio Serpico maradt meg leginkább nyelvem emlékezetében. Kétségtelenül mindenkinek jó hír, hogy Budán is van már egy DropShop. Hogy a folytatásokkal folytassam: hazafelé kaptam egy palack Szabóvári Nagy-Somlói Juhfark 2011-et, amit Ádám jóbarátja mintegy víz(vagy inkább bor)választónak szánt, hogy folytassa-e egyáltalán a borászkodást. A honlapon látszik: eddig nem lehetett őket azzal vádolni, hogy túl korán piacra dobják boraikat. Azok alapján nem tudhatom, mire jutottam volna, ám ezt az egyéves juhfarkot kóstolva egyértelműen a folytatásra szavazok. Alighanem egyetért ezzel jelenleg füzetetlen szabadságát (de bort azért néha) töltő vörös és fehér kollégám, aki ott ült mellettem a DropShopban, majd vasárnap emailben olyan györgykovácsosnak titulálta a Szabóvári-bort. Bizony nekem is ez volt az első korty utáni első gondolatom, a györgykovácsos pedig nálam egyértelműen pozitív jelző. Közepesen intenzív, tiszta és kissé édes hangulatú, körtés, virágos, köves illattal mutatkozik be a bor. Idővel egy kis füstösség is érkezik, de sosem tolakszik előre. Kóstolva markáns, nem hazudtolja meg sem a termőhelyet, sem a fajtát. Juhfarkos, somlói savai határozzák meg a korty érzetét, ízét: nem húznak vagy bántanak, de azért odateszik magukat derekasan. Mindezt civilizáltan, túlzásoktól mentesen, friss citrusossággal és borostás eleganciával teszik, az illatból megismert ásványosság pedig sós kesernye formájában fokozza az izgalmakat, cseppnyi diszkrét tannintól kísérve. Karakteres, finom, jóívású bor, eléri a hat pontot a folytatást pedig megérdemli simán.

A Művelt Alkoholista utolsó üzemszerű posztja Szászi Endre Pinceáron kóstolójáról szólt, véletlenül a szerzőt is elég jól ismerem. Szóval inkább nem ismétlem meg most nem túl régi önmagam, hogy miért is szeretem a Szászi-borokat, ám az mindenképp szorosan témába vág, hogy a Kabócás volt mindig is az egyik fő ok. A pince dűlőszelektált, különleges olaszrizlingje eddig csak a 2006-os és 2007-es évjáratokban készült el, Endre ügyel arra, hogy a kezdetben magasra tett lécet le ne verje, nem is beszélve az alulról történő megoldásról. A napokban aztán cseppet nosztalgiából is, előkotortam utolsó palack 2007-es Kabócásomat: most sem csalódtam benne, eddig még sosem. Intenzív, kedves illattal üdvözölt: kandírozott gyümölcsök, ananász, mandarin, a háttérben csipetnyi kréta. Ha szellőzik a megszokottabb napperzselte szalmás, virágos vonal is érkezik lelkesen. Kóstolva elsőre sima és édes gyümölcsös, töppedt aromákkal, aztán kissé cseres, kesernyés, ami kell is hogy száraz és férfias maradjon. Savai épp hogy tartják, lehetnének játékosabbak vagy akár határozottabbak is, alkoholja cseppet túlfűt, de összességében egyik irányba sem billen el igazán, megtartja kényes egyensúlyát. Karakteres, tiszta és jól iható, bár nekem több savval sokkal szimpatikusabb lenne. Nem szabad hagyni túlmelegedni és akkor nem lustul el. Eléri a hat pontot, most is örömet okoz.

Váli Péter a maga örömére kezdett borokat készíteni Badacsonyörsön, ám idővel mások is képbe kerültek. Legutóbb azt olvastam róla, hogy kéknyelűt szüretelt összefogva a szomszédokkal, én meg bontottam egy Válibor Olaszrizling 2011-et ennek örömére. Intenzív, friss, déligyümölcsös, citrusos, picit krétás illatot éreztem a pohárba szagolva. Lehetne akár egy osztrák zöldveltelini is, állapítottam meg örömmel. Kóstolva is erőteljes, lendületes, ízgazdag bor. Savai kissé rusztikusak: nem húznak, karcolnak, de azért nem is finomkodnak. A második félidőre egy kis cseresség is érkezik, mintha a hordó nem kerekítene, simítana, hanem inkább külön utakon járna, saját örömére venne részt a kortyban. Mindennel együtt markáns és szerethető olaszrizling ez, gyorsan fogy. Erős öt pontot simán hoz, a hatoson is gondolkodtam. A Kézműves Borok Házában vettem, ott 2400 Ft-ért kapható.

Gut Oggau. Biodinamikus családi birtok a Fertő-tó partjáról, karakteres, egyedi borcsaláddal. Ha megnézzük a címkéket, akkor kiderül, hogy ezt szó szerint kell érteni, hiszen minden egyes bor a család valamelyik tagjáról van elnevezve, és ennek megfelelően az illető képe díszeleg a palackon. Azok a típusú borok, amelyek négy és fél óra és nyolcvanhét kóstolásnyi Mondovino után is felébresztik az embert. Ebben nyilván benne van a meglepő külcsín és a szenvedély is, amivel a pult mögül magyaráztak, ám a borok sem mondhatók a legrosszabb indulattal sem unalmasnak. Ez már régen volt, aztán most nyáron az egyik unokáról elnevezett belépő vörösüket vettem le a Kismarton/Eisenstadt főterén található kiváló borbolt polcáról. Atanasius Rot 2008. Zweigelt és kékfrankos házasítása, a maga 13 eurójával hol van a csúcs kékfrankosuk 70 euró feletti árától? Közepesnél intenzívebb, tiszta és összetett illattal indít. Édesre érett, már-már konyakmeggy, kék szilva, fűszerek, dekadens virágok és feketeerdei sonka. Aztán van, hogy eltűnnek az édes képzetek és simán natúr meggylé dominál egy kis füstösséggel. Változik erre-arra. Kóstolva inkább szigorú arcát mutatja. Kőkemény struktúra kevés tanninnal és húzós savak nélkül. Nem is értem, hogy ha így, akkor hogy. De mégis. Nem egy díszes darab, ám a szerkezet szépségét, puritánságát is lehet élvezni, bár jó néhányan alighanem leperverzeznének miatta. Közepes testű, sűrű szövésű, inkább hosszú, szépen halkuló lecsengéssel megáldott bor. Hízelgés nélkül eléri a hat pontot. Vajon mennyi lenne akkor a drága Bertholdi nagypapa?

A képet a pince honlapjáról vettem.

Még nyár elején kaptam négy palack bort Berger Zsolttól, Erdőbénye közösségének egyik fő motorjától. Az édes borra csak a napokban került sor, a korábbi kóstolásokkal együtt csokorba írva most kerülnek így posztba. A Karádi-Berger Borászat jó ideje ott van Tokaj fősodrában vagy talán annak egy mellékágában. Nem a legismertebbek ők, de aki jár arrafelé vagy csak boros rendezvénykre, annak muszáj volt már találkozni velük és boraikkal, akár Hegyalja első romkocsmájában. Az én négyesemből a legidősebbnél kezdem: a Furmint 2007 tulajdonképpen birtokbor, a Palandor és Narancsi dűlők termése 85% furmint és 15% hárslevelű. Decens, érett illata kortalan és sokrétű: kis petrolosság, körte, vanília, fűszerek, virágok és mészpor is felbukkan benne. Kóstolva savai élénkek, szerkezete feszes, szikár. A korty nem túl vastag, a gyümölcsök sem tengenek túl benne, mégis a maga rusztikus módján vonzó tud lenni: citrusos, sós aromáival, keménységével, tisztaságával. A Palandor 2009 más karakterű vagy mégsem. Értelemszerűen a Palandor dűlő termése, szintén 85% furmint és 15% hárslevelű. Klasszikusan furmintos illatában túlérett körte és őszibarack tolong az előtérben. Aztán némi édes karamell fűszerez, cseppet nyomul is, végül kevés virágosság bejátszik még. Kóstolva is intenzív, finom, szinte túlzsúfolt a korty. Az alkohol sajnos kilóg: csíp, melegít, közepes testét túlnövi. A savak tartják a lépést, egyfajta rusztikus egyensúly beáll azért. Felszíne kissé cseres, de nem bántó módon. Lecsengése közepes hosszúságú, kissé szárító. Tartalmas, de meglehetősen zúzós darab. Nehéz ezt a két bort pontozni, beskatulyázni, de ha muszáj lenne, akkor erős öt pontot adnék mindkettőjüknek. A 2011-es Dry-ból kapott minta viszont tényleg más, tudatosan eltérő stílusban készült. Furmint és hárslevelű 60/40 arányban, a furmint tartályban erjedt, majd erjedés után az egész tétel tartályba került. Közepesen intenzív, édes hangulatú, hízelgő illatában karamell, mész, virágok és konzerv licsi érkeznek sorban. Mindez azonban egyáltalán nem émelyítő, van benne elég élet és frissesség. Kóstolva is ezt kapjuk: sűrű, gyümölcsös, de nem lomha. Tartalmas, mégis üdítő és jól iható. Nekem kicsit sok benne a cukor, ezért hidegebben jobban tetszett. Szép savai mindenesetre jó szerkezetet adnak neki, a kortyban bujkáló finom sósság érdekesen ellenpontoz. Lecsengése közepesen hosszú, finom. Jóízű, nagyon ígéretes bor. Végül egy édes bort kóstoltam, a 2008-as Selectio aszús fürtök válogatásával készült, 135 gramm maradékcukrával akár ötputtonyos is lehetne. Illata azonban nem árulkodik erről vagy legalábbis nem teszi  egyértelművé a helyzetet. Érett körte, narancshéj egy kis likőrösség és tea – nem annyira édes karakterű bemutatkozás. Kóstolva szépen hozza Tokaj egyediségét: krémes sima felszíne alatt, finom túlérett gyümölcsök sorjáznak, savai nemcsak tartanak, viháncolnak is egy cseppet. Alkoholja meglepő módon érződik, a másik meglepetés kellemesebb: cseppnyi finom sósság a korty második felében. Hat pont. Rusztikus, tiszta borok.

Mostanában több franciát iszom, előre is elnézést az itthon be nem szerezhető borokért. Jobban mondva de, hiszen az internet könnyedén legyőzi a távolságokat. Az ember csak összekattingat mindenfélét mondjuk egy német webshopban, bankkártyával kifizeti az egészet, rá két napra pedig már csenget is a futár a gondosan becsomagolt pakkal. Így került hozzám mai főszereplőnk is. Francia boros léptékkel nem éppen régi kereskedőház a Hecht & Bannier négociant 2002-ben alakult és dél-francia vörösekre specializálódott. Ez a bor Cotes de Roussillon hat községéből származó grenache, syrah, carignan, mourvèdre és lledoner pelut szőlőfajták borának házasítása. Betonkádban, tradicionális hathektós, illetve hatalmas többszáz hektós hordókban érlelték. Orrunkhoz emelve nem túl intenzív, inkább mély illat érkezik a pohárból. Érett cseresznye, erdei virágok egy kis földdel, nugátos csokoládé és leveshús. Mindenből egy pici, semmi sem tolakodóan egyértelmű. Akár el is mehetnénk mellettük megállapítva, hogy semmi különös nem történt. Kóstolva már jobban magára vonja a figyelmet, sokkal erőteljesebb. Sűrű, koncentrált mégsem nehéz gyümölcsösséggel indít, miközben szépen játszik a nyelven. Kerek, sima felszínű, tartását leginkább szépen érett tanninjainak köszönheti. Az átlagnál melegebb évjárat miatt meglehetősen könnyen adja magát, viszont a korty közepétől kissé ellustul, elveszíti frissességét. Kezd édesedni, karamellizálódni meg ilyenek. Nem fullad unalomba, de azért lehetne izgalmasabb: egy hűvösebb évben alighanem az is. Utóíze kitartó, az alkohol az utolsó pillanatig dicséretesen a helyén marad. Hat pont valószínűleg megvan, tizennégy euró biztosan.

Első Orsolya-boromat az azóta megboldogult Maligán Borétteremben szereztem be, az azóta szintén megboldogult Borbarát 2004-es őszi számának kékfrankos tesztjén felbuzdulva. A cikk bevezetője szerint: két rendkívül szerény, allűröktől mentes birtokocska, az Orsolya Pince és a Szent Andrea Pince játszott iránymutató szerepet a teszten. Azóta sok bor lefolyt a torkunkon, Lőrincz Györgyék méreteit talán már Garamvári Vencel sem pöttömözné le, az Orsolya-borok javát pedig már a Bortársaság polcain is megtalálhatjuk. Visszatérve a múltba: az áhitott négycsillagos Orsolya Kékfrankos 2002 csúnyán elfogyott mire odaértem a Maligánba. Helyette kaptam évjáratazonos Százrejtekűt, benne is van 30% abból az anyagból ajánlással. Hogy cseppet bonyolítsuk a történetet: a Százrejtekűből a kékfrankos idővel átkerült a Tehéntáncba, ami egy nem hivatalos bikavér ugye. (Szóljanak, ha elvesztették volna a fonalat.) Ezen két Orsolya házasítás 2006-os évjáratát bontottam egymás mellé, érettnek számítanak már ők, hiszen a 2009-eseket árulják belőlük most. Az Orsolya Százrejtekű 2006 nyolcvan százalékban cabernet franc-ból, 20 százalékban pedig merlot-ból állt össze. Kezdetben visszafogott, később sem éppen intenzív, szép kék illatába áfonyadzsemet, ibolyát, étcsokoládés vaníliás karikát és egy kis likőrösséget (de nem curacaót) asszociálok bele. Akár még elegánsnak is mondanám. Szájban még ennél is jobban kezd. Feszes szerkezetű: savak a helyükön, tanninja rendben van. Gyümölcsös, sós, picit animális, rétegzett íze érdekes és finom. A második felidőre sajnos homályosabbá válik a kép: az alkohol elszabadul, fűt, ezzel az egész korty egyszerűsödik cseppet. A lecsengés azonban újra szép száraz és rendesen hosszú.  Erős hat pont, karcolgatja a hetet. Nem érezni rajta a kort. Az Orsolya Tehéntánc 2006 kékfrankos, cabernet franc és merlot házasítása. Közepesen intenzív, bőrös, mandulás, meggyes, édes fűszeres illat és egy kis tökmag fogadta orrom a pohárban. Egyértelműen kevésbé elegáns bemutatkozás, mint a Százrejtekűé. Kóstolva is más kategória: hiányzik belőle a feszesség, érezni rajta a korral járó fáradtságot. Tanninja persze kevesebb, hiszen a kékfrankos, viszont savai is kevesebben vannak, pedig a kékfrankos. Alkoholja már kezdettől fogva fűt és külön utakon jár, gazdag, fűszeres ízében kevesebb a sósság. Utóíze hosszú, de nem kifejezetten vonzó. Négy és öt pont között van, ám a Százrejtekű mellett nem tudok érte lelkesedni. Vajon a kékfrankos tehet róla?

Kezdetben azt hittem, hogy a titokzatos Langa család garázsában készülhetett ez a bor, ugyanis a webshop szerint a Pagos Familia Langa borászat terméke, ám a címkén ennek nyomát sem találtam és a családi pincészetről sem sikerült semmit fellelnem a neten. A hátsó címke viszont azt állítja, hogy a Majuelos de Espana nevű egész Spanyolországot behálózó társaság készítette, akik - nem túl közlékeny honlapjuk szerint - régi szőlőültetvények megmentésének és felvirágoztatásának szentelték magukat. A bor Calatayud környékéről származik, a társaság embere ott Cesar Langa ötödik generációs borász, tehát innen a Langa Familia. Rejtély fele megoldva, a garázs marad legközelebbre. A hátcímkéről azt is megtudtam, hogy a szőlő a család  környező hegyekben található évszázados ültetvényein termett, alacsony hozammal és kizárólag helyi fajtákból készült: 50% aragon, 30% carinena és 20% provechon alkotja. Bevallom, egyikről sem hallottam korábban: az elsőt inkább tartománynak, a másodikat meg sportautónak mondtam volna. A sikerhez szükséges kulcsszavak mindenesetre ott vannak. A webshopot böngészve egyébként az keltette fel a figyelmem, hogy francia és magyar hordókban érlelték, szűretlen, 90 Robert Parker pontot kapott és 9 eurórért mérik. Megrendeltem, hamar fel is bontottam. Mediterrán sötét szín fogadott, elég volt beleszagolni, hogy feketére fesse a nyelvem. Meglehetősen intenzív, kedves, nem túl bonyolult illata van. Szuperérett cseresznye, virágok és egy kis mentás fűszeresség keveredik benne. Szájban vastag, áradó gyümölcsösséggel, édesen hízelegve kezd, végül mégis sikerül megúsznunk szárazon. Köszönhető ez annak, hogy savai nem lusták, akiket aztán még túl is licitálnak kissé kemény tanninjai. Félidő után cseppet szárítanak, de azért nem kell szájtépésre gondolni. Alkoholja magas (14,5%) de nem lóg ki belőle. Igazi örömbor: nagyon finom, jól csúszik és elég intenzív ahhoz hogy sokféle étel mellett megállja a helyét. Hat pont, bőven háromezer alatt simán megéri a pénzét.

A tanulság persze evidens: van, mikor nem elég a bort hűteni. A hét közepén a nagy hőségben jó ötletnek hittem, hogy nyitok valami kristálytiszta fehéret. Volt nekem két tavalyelőtt karácsony óta tartogatott zöldveltelinim Bernhard Ott pincéjéből, aki az egyik legnevesebb osztrák, a Bortársaság is forgalmazza kevésbé drága borait. Tulajdonképpen egyet fizet kettőt kap akcióban jutottam hozzájuk, a vinotékában ugyanis tévedésből másik évjáratot pakoltak be a rendelésembe. Talán mondanom sem kell, hiszen Ausztriáról van szó, hogy még aznap teljesen ingyen elküldték a megrendelt évjáratú bort is, így lett nekem 2007-es és 2009-es Bernhard Ott Rosenberg Grüner Veltlinerem. Visszatérve a kánikulához, a kellemes esti harminc fokos hűvösben felbontottam a 2007-est. Szikáran pincefalas illat köszöntött valami semleges gyümölcsösséggel, mondjuk narancshéj belső, fehér részével. Nem épp kedveskedő, de nem is rossz felütés. Kóstolva sima felszínű, közepes testű bor, ami kissé szétterül szájban, lágy savai nem adnak neki elég feszes struktúrát. Keményen befűt az alkohol, néha szinte csíp is. A korty fűszeres, enyhén sós ízű és finoman, grépfrútosan kesernyés, összességében kellemes, ám nem az igazi: a lendület és tömörség valahogy hiányzik belőle. Utóíze viszont nagyon hosszú. Nem voltam lenyűgözve, így hamarjában felbontottam a 2009-est is. Sokkal áradóbb, kedves gyümölcsös illat fogadott: mondjuk sárgabarack egy kis szőlővirággal, mandarinnal, vaníliával és mohás kővel. Szájban intenzív, telt gyümölcsösséggel és karamellás édességgel indít, aztán szépen szárazba fordul, bár az alkohol itt is kilóg kissé. A savak viszont, ha nem is repítik, de sokkal jobban tartják közepesnél nagyobb testét. A szép sima felszín itt is megvan, ahogy a rendkívüli hosszúság is. A 2007-esnél elegánsabb és részletgazdagabb bor, de még mindig nem voltam igazán elégedett. Vasárnap aztán megérkezett az enyhülés, szerencsére még a borokból is maradt, így kiderülhetett, hogy normális szobahőmérsékletben legalább egy ponttal magasabb élményt nyújtanak. Az alkohol kevésbé éget, a savak kevésbé lusták, az ernyedtség feszesebbé válik és így tovább. A 2007-es öt pontja simán felment hatra, a 2009-es hat pontja pedig legalább hét lett. A fenti leírásokat is eszerint tessék gondolatban módosítani, este harminc fokban pedig jó hideg igényes sört, fröccsöt inni vagy légkondit kapcsolni.

Bott Frigyesről már nem egyszer elmondtam, hogy milyen nagyra értékelem azt a céltudatos, profi ugyanakkor szívvel-lélekkel végzett munkát, amit kezdettől fogva végez. Borai mellett beszélgetni is élmény vele: pozitív kisugárzása, reális de optimista világlátása legalább annyira jól esik, mint egy pohár bora. Pedig címszereplőnk hátrányból indul, hiszen nem egy 2010-es kékfrankos az, amit elsőre lekapnék a polcról. Vagy mégis előnyből indul, hiszen Magyarország egyetlen valamennyire komolyan vehető borversenyén a nyertesek közt volt. Nem várok sokat tőle és mégis. Már-már sztenderd élénk, kékfrankos illattal mutatkozik be: friss meggy, meggyes pite, virágok, édes fűszerek kőporos jegyekkel keretezve. Kedves és vonzó. Kóstolva is friss és élettel teli, gyümölcsös, fűszeres ízű, kékfrankososan fanyar. Savai szépen kordában vannak, csiszoltak és lendületesek. Tanninja nem sok, nem is vártam másképp. Felszíne sima, teste közepes méretű, arányai rendben vannak, nem akar nagyobbnak látszani, mint amekkorára nőtt. Könnyed, mégis tartalmas bor, nagyon jó inni. Utóíze hosszan, finoman időzik a nyelven. Végül hat pontot sem sajnálok tőle. Bortársaság, 3390 Ft.

Ha már az előbb Sopronról meséltem, akkor egyelőre maradok arrafelé. Fertőrákoson van a környék egyértelműen legjobb magyar étterme és majdnem egyértelműen legjobb hazai kékfrankosa. Ráspi annak idején a legendássá vált 2003-as selectionnel robbantott és engem is letarolt. Nem muszáj azonban ezekkel a nem éppen olcsó válogatásokkal kezdeni az ismerkedést, hiszen a pince korrekt áron elérhető alapborai is nagyon jók, egyediek, bónuszként pedig akár hosszú évekre is nyugodtan elvermelhetők. Saját tapasztalatból beszélek. Ha jól emlékszem, 1300 Ft-ért vásároltam be ebből a 2005-ös sima kékfrankosból vagy öt éve, azóta kétszer is írtam róla már: itt és itt. Most sem csalódtam benne, sőt. Közepesen intenzív, izgalmas, nehezen szálazható illatában fűszeres meggy és feketecseresznye, étcsokoládé, leveshús és földesség. Változnak a hangsúlyai, ide-oda lehet asszociálni. A korty erőteljes, feszes és dinamikus. Ízében markánsan sós, finoman, légiesen fűszeres és gyümölcsös. Nem éppen hízelgő, mégis szerethető. Szerkezetét legnagyobbrészt remek savai biztosítják, tanninja kevés, ám kerek. Második félidőtől az alkohol kissé befűt – érdekes ezt korábban nem tapasztaltam nála. Lecsengése nagyon hosszú, intenzív és finom. Hamarosan hétéves, pontban a hat biztosan megvan, karcolja a hetest is időnként.