iszunk

Balatonlellén van nyaralónk, így az utóbbi harminc évben elég gyakran töltöttem hosszabb időt a déli parton. Eleinte én tanultam úszni a sekély-meleg Balatonban, most már a fiam teszi ezt. Miközben ő küzd az elemekkel, én boldogan fröccsözök a parton. Idilli kép lenne, ha nem tapasztalnám azt, hogy jó bort elvétve sem lehet a parton találni. Idén azért egy jó rozéfröccsöt már ittam, de fehéret-vöröset nem merek venni. Ott, ahol három év borászát is kitermelt pedig a vidék; Garamvári, Konyári, Légli Ottó hazájában a helyi Spar sem tart tőlük izgalmas borokat. Én tuti agyonreklámoznám őket, külön sarkot szentelnék nekik, hadd vigyék a magyar bor jó hírét a külföldi turisták is haza. Ami még furcsább, hogy az északi parton sorra jelennek meg új ígéretek a régiek (Szeremley, Figula, Jásdi) mellett, elég csak Szászira, Tamásékra, Török 2HA Csabára, Váli Péterre gondolni, de ott vannak a hányatott sorsú Laposáék is, és még sorolhatnám. De kiket soroljak délről? Légli Géza az örök tehetség, Bujdosóék is próbálkoznak, de hol vannak a többiek? Felbicajoztunk családostul a Kishegyre, és örömmel láttam, hogy teraszt nyitott Pócz József is ott, a Konyári pince és a szintén Konyári érdekeltségű Majthényi kúria szomszédságában. Gyors kóstolót csaptunk ott, rendben volt az alap chardonnay is, a friss vörös házasítás is, kiemelkedett a sorból a kokashegyi olaszrizling és a szintén onnan szüretelt merlot is. Tetszett, hogy van immár tudatos termékpaletta, az alján friss borok, középen alap fajtaborok, a tetején dűlős (értsd: kokashegyi) válogatások, mindezek okosan árazva. Haza egy 2011-es IS cuvée jött velem,ami a 2011-es irsai olivér és sárgamuskotály házasítása. Virágos-szőlős illatú bor ez, kellő lendülettel, visszafogott alkohollal. Szódával és anélkül is csúszik, mint a veszedelem. Ha fogást keresnék rajta, biztos szóvá tenném, hogy mindezt érdemes volna csavarzárral palackozni az olcsó dugó helyett, de juszt sem keresek fogást. Csak örülök, hogy talán nem elátkozott a déli part sem. (De hogy miért nincsenek ezek a borok kint a strandokon, az éttermekben, érthetetlen továbbra is - no, csak muszáj morgással zárnom ezt a posztot.)

Nekem azt tanították, hogy ha valahova belépünk, elsőként is köszönjünk. Úgyhogy: sziasztok kedves emberek, gondolom a többségeteket már ismerem innét, vagy innét, esetleg innét. Elmesélem, hogy életem egyik meghatározó élménye volt, amikor beléptem Kaló Imre pincéjébe, és mielőtt köszönni tudtam volna, vagy negyven erdész-torok kezdett el énekelni egy vendég köszöntő nótát. Na akkor köpni-nyelni nem tudtam. Azóta persze tudok köpni is, nyelni is. Többnyire bort, de az utóbbi időben néha azon kapom magam, hogy sörözök. Nagyjából erről tervezek majd írni ezen a blogon. Azt még elmesélem azért, hogy volt olyan időszak az életemben, amikor azt vettem észre magamon: azért iszom, hogy megírhassam a bort. Előbb volt meg a cikk címe, minthogy lenyeltem volna az első kortyot. És írtam, írtam, hosszasan az illatokról, egyensúlyról, harmóniáról. Aztán rájöttem, hogy valószínűleg az emberek többsége olyan lehet, mint én. Elolvassa a vastagbetűs címet, ami rendszerint a bor neve, meg a végén a pontszámot. Úgyhogy egy ideje inkább csak a magam örömére iszom, és ha kedvem van, azt írom meg. Pontszámok nélkül, tömören. Itt néha persze biztos fogok pontozni, nézzétek el ezt nekem, majd a többiekre fogom. Még egy dolgot fogadtam meg az elmúlt évek során. Közösségi-blogolni csak azzal fogok, akivel szívesen iszom együtt. Úgyhogy itt vagyok. Igyunk.