iszunk

Sok vihart kavart már a neve is, szerintem viszont épp ezért is telitalálat. Sangiovese-t készíteni a Szent György-hegyen elég sokféle szem csípésére alkalmas ötlet, a végeredményt kóstolva azonban számomra nem kérdés, hogy a tabuk néha arra valók, hogy ledöntsék őket. Ám azt is észre kell venni, hogy nagyon szűk és nem feltétlenül a legvastagabb pénztárcájú a borcuppogók köre, aki ebben egyetért velem, hiszen míg a 2007-es és 2008-as évjárat 284, illetve 550 palackja szinte szempillantás alatt elfogyott, a harmadik évjárat még mindig kapható: csak online itt és itt lehet hozzájutni. Talán megkopott az újdonság varázsa? Vagy 1300 palack már sok a maroknyi magyar közönségnek? Persze a 6400 Ft-os ár elég szigorú, kérdés viszont, hogy mihez képest. Például nagyjából ugyanennyiért vettem a 2007-es Gere Kopart, ami alig egy hónapja születésnapomon bontva akkora csalódást okozott, hogy inkább nem is írtam róla, de persze nem szabad általánosítani, mert a 2006-os még mindig nagyon rendben van, ahogy arról vendégségben rá két héttel meggyőződhettem. De térjünk inkább vissza a Tabunellóra, mai főszereplőnkre, aki eddig mindig nagy örömet okozott nekem. Vörösborhoz képest világos, téglás, opálos színnel és meglehetősen intenzív, meleg tónusú, vastag, gyümölcsös illattal mutatkozik be. Feketecseresznye és füstölt sonka dominálnak; szeder, dió, fűszerek és tejcsokoládé díszítenek. Van, akinek ennyi elég is, hogy felsimerje. Kóstolva rághatóan, húsosan gyümölcsös, ízgazdag és rendkívül finom. A gyümölcsök mellett karakteres sültes sósság, illetve szép hordós jegyek teszik rétegzetté a kortyot. Felszíne sima, a szerkezet tartópillérei szinte észrevehetlenek: sav és tannin nagyon rendben, persze inkább az előbbi dominál, de azért utóbbi is jelen van. Az alkohol a végén fűt és az extrakttal együtt édesít is, ám ez még bőven belefér az élménybe. Hihetetlenül jól iható, intelligens örömbor remek szerkezettel azoknak, akik nem feltétlenül hömpölyögni akarnak örömükben. Mosolygós hét pont. 

A pinot blanc-ról nem szokás beszélni, Magyarországon eleve kevesen csinálnak bort belőle, és a nagyvilágban sincs komoly híre. Ha minden igaz, közelebbi rokona a mindent vivő chardonnay-nak - a mindent vivőt nem úgy értem, hogy különb bárminél, hanem úgy, hogy ott van az összes kontinensen, óriási mennyiségben -, mint a további pinot-knak, és ha azt nézzük érzékszervileg, milyenféle, bizony van ebben valami. Jellegileg tényleg olyan, mint a nagy testvér, csak mindenből kevesebbet mutat. Kevésbé nagy, kevésbé markáns, kevésbé akarnok. Kevésbé drága. Ami személy szerint nekem bejön. Ritkán klasszis, de mindig finom, vagy majdnem mindig, és ez jó. A magyar szálhoz pillanatra visszatérve, úgy rémlik, még soha nem csalódtam Bott Frigyes vagy Franz Weninger pinot blanc-jaiban - utóbbi ugyebár fehérburgundinak nevezi soproniját, nem véletlenül, minthogy Ausztriában weissburgunder néven fut a cucc. Ahol pedig meglehetősen népszerű, még ha általában nem is szánják presztízsbornak. Néhány hete volt egy pár napos kirándulásom a szomszédban, de nem a szokásos Wachauban vagy Burgenlandban, hanem az általános érdeklődés határain kívül eső Alsó-Ausztriában. Közelebbről: a Weinviertel egyik-másik fontos városkáját néztem meg, Retzet és Poysdorfot többek közt, és hát bevásároltam. Kevésbé átütő borok teremnek ott, mint a híresebb vidékeken, de cserébe nagyságrenddel olcsóbbak és remekül ihatóak ezek. Ilyennek bizonyult a minap a röschitzi Weingut Maurer 2011-es Sängerleiten pinot blanc-ja is, amelyet egyrészt díjaztak a retzi borhéten, másrészt tíz euróba sem került emlékeim szerint. Szép színek, dús illatok, rengeteg üdeség a tizennégyes szesz és a minimum középméretű test ellenére, tiszta ízek, harmónia, vagány lecsengés. Fogyasztását félbehagyni képtelenség. Az ilyenekkel ellennék az idők végezetéig.

A tanulság persze evidens: van, mikor nem elég a bort hűteni. A hét közepén a nagy hőségben jó ötletnek hittem, hogy nyitok valami kristálytiszta fehéret. Volt nekem két tavalyelőtt karácsony óta tartogatott zöldveltelinim Bernhard Ott pincéjéből, aki az egyik legnevesebb osztrák, a Bortársaság is forgalmazza kevésbé drága borait. Tulajdonképpen egyet fizet kettőt kap akcióban jutottam hozzájuk, a vinotékában ugyanis tévedésből másik évjáratot pakoltak be a rendelésembe. Talán mondanom sem kell, hiszen Ausztriáról van szó, hogy még aznap teljesen ingyen elküldték a megrendelt évjáratú bort is, így lett nekem 2007-es és 2009-es Bernhard Ott Rosenberg Grüner Veltlinerem. Visszatérve a kánikulához, a kellemes esti harminc fokos hűvösben felbontottam a 2007-est. Szikáran pincefalas illat köszöntött valami semleges gyümölcsösséggel, mondjuk narancshéj belső, fehér részével. Nem épp kedveskedő, de nem is rossz felütés. Kóstolva sima felszínű, közepes testű bor, ami kissé szétterül szájban, lágy savai nem adnak neki elég feszes struktúrát. Keményen befűt az alkohol, néha szinte csíp is. A korty fűszeres, enyhén sós ízű és finoman, grépfrútosan kesernyés, összességében kellemes, ám nem az igazi: a lendület és tömörség valahogy hiányzik belőle. Utóíze viszont nagyon hosszú. Nem voltam lenyűgözve, így hamarjában felbontottam a 2009-est is. Sokkal áradóbb, kedves gyümölcsös illat fogadott: mondjuk sárgabarack egy kis szőlővirággal, mandarinnal, vaníliával és mohás kővel. Szájban intenzív, telt gyümölcsösséggel és karamellás édességgel indít, aztán szépen szárazba fordul, bár az alkohol itt is kilóg kissé. A savak viszont, ha nem is repítik, de sokkal jobban tartják közepesnél nagyobb testét. A szép sima felszín itt is megvan, ahogy a rendkívüli hosszúság is. A 2007-esnél elegánsabb és részletgazdagabb bor, de még mindig nem voltam igazán elégedett. Vasárnap aztán megérkezett az enyhülés, szerencsére még a borokból is maradt, így kiderülhetett, hogy normális szobahőmérsékletben legalább egy ponttal magasabb élményt nyújtanak. Az alkohol kevésbé éget, a savak kevésbé lusták, az ernyedtség feszesebbé válik és így tovább. A 2007-es öt pontja simán felment hatra, a 2009-es hat pontja pedig legalább hét lett. A fenti leírásokat is eszerint tessék gondolatban módosítani, este harminc fokban pedig jó hideg igényes sört, fröccsöt inni vagy légkondit kapcsolni.

Néha úgy érzem magam, mint egy lustán kérődző tehén. Jó, legyek inkább egy bölcs bika, amelyik már nem rohangál fel-le a domboldalon, ha izgalmat lát, hanem okosan néz inkább ki a fejéből. A minap is rezignáltan, némileg csodálkozva figyeltem a vitát egy bor rossz szereplése kapcsán. Régebben ilyenkor én is vehemensen támadtam vagy védtem volna a posztolót, kifejtettem volna az én abszolút igazságomat. Ma már csak őszintén meglepődöm, hogy mekkora indulatokat tud kiváltani ha egy adott palack bor, adott helyen, adott időben valakiknek épp nem ad akkora élményt, mint ugyanannak a bornak másik palackja, másik időben, másoknak. Viszont nem állhattam meg, hogy hirtelen le ne pattintsam az üvegdugót Demeter Zoltán Szerelmi hársáról. Persze messze nem csak ez a vita volt az apropó, magánéleti okokból is kellemes estét akartam magam köré, ennél mélyebben ebbe most nem mennék bele, végülis arról szól a blog, hogy iszunk, nem arról, hogy érzelgünk. Nos, ez a palack, ezen az estén egész jól teljesített. Egész jól, de nem kiemelkedően. Nem volt katarzis, de egy pillanatig sem fanyalogtam. Az illata például első szippantásra lehengerlő. Tele van fűszerrel (keleti, zöld, mindenféle kevereg benne), kajszival, almával, kővel, élettel. Ahogy azonban melegszik, megjelenik benne egy kellemetlen pálinkás jegy. Ez sajnos visszatér az ízben is, szerencsére azért ott is a keleti fűszerek és a barack dominálnak, de ettől még a korty végét eluralja a 15-ös alkohol. A savak fokozatosan lemaradnak az alkohol mögött, a test legyőzi az eleganciát. Nagy test, közepes élvezet, mondanám, ha profán akarnék lenni. De nem akarok az lenni, így maradjunk abban: nyugodtan bontsanak belőle egy palackkal. Fogadjunk, hogy másmilyen lesz, mint amilyennek én találtam ezt a palackot, most.

Bott Frigyesről már nem egyszer elmondtam, hogy milyen nagyra értékelem azt a céltudatos, profi ugyanakkor szívvel-lélekkel végzett munkát, amit kezdettől fogva végez. Borai mellett beszélgetni is élmény vele: pozitív kisugárzása, reális de optimista világlátása legalább annyira jól esik, mint egy pohár bora. Pedig címszereplőnk hátrányból indul, hiszen nem egy 2010-es kékfrankos az, amit elsőre lekapnék a polcról. Vagy mégis előnyből indul, hiszen Magyarország egyetlen valamennyire komolyan vehető borversenyén a nyertesek közt volt. Nem várok sokat tőle és mégis. Már-már sztenderd élénk, kékfrankos illattal mutatkozik be: friss meggy, meggyes pite, virágok, édes fűszerek kőporos jegyekkel keretezve. Kedves és vonzó. Kóstolva is friss és élettel teli, gyümölcsös, fűszeres ízű, kékfrankososan fanyar. Savai szépen kordában vannak, csiszoltak és lendületesek. Tanninja nem sok, nem is vártam másképp. Felszíne sima, teste közepes méretű, arányai rendben vannak, nem akar nagyobbnak látszani, mint amekkorára nőtt. Könnyed, mégis tartalmas bor, nagyon jó inni. Utóíze hosszan, finoman időzik a nyelven. Végül hat pontot sem sajnálok tőle. Bortársaság, 3390 Ft.

Nem korábban, mint múlt pénteken a Gault&Millau kalauzt lapozgatva tudtam meg, hogy Budakalászon van egy figyelemreméltó vendéglő és borház. Pedig a Schieszl nem éppen most nyílt, én pedig négy HÉV-megállónyira lakom tőle, eddig mégis valahogy sikerült elkerülnünk egymást. Szombaton aztán neki is vágtunk, hogy felfedezzük a helyet, előreszaladva: bizony nem bántuk meg. A vendéglő – főleg a terasz – családias, nagyon hangulatos. A kiszolgálás gyors és kifogástalan, az ételek rendes adagok, háziasan finomak és megvan bennük az a plusz karakter, ami visszacsalogatja az embert újabb élményekért vagy csak ismétlésre. Az árak korrektek, egyedül a saját erjesztésű gyümölcspálinkák árát sokalltam, de térjünk végre a borokra, hiszen iszunk és nem eszünk. Természetesen főleg Schieszl-borok kaphatók: a Mátrában, Csopak illetve Villány környékén is vannak területeik. Most csupán két borukkal ismerkedtem, legközelebb majd folytatom a sort. Az olaszrizling már 2011-es, persze csopaki és praktikusan csavarzáras. Markánsabb bort vártam, helyette találtam benne valami nehézkességet. Talán picit több a maradékcukor és savai sem elég frissek, szerencsére azonban egy kis szóda feldobta, gatyába rázta. A 2009-es évjáratú pécselyi cabernet sauvignon viszont kellemes meglepetés volt, benne már semmi kivetnivalót nem találtam. Tiszta, gyümölcsös, kedves balatoni vörös, játékos savakkal és kerek tanninokkal. Amíg ettünk, úgy láttam, elvitelre is fogynak a borok, cipeltek kartonokat a parkolóba rendesen. Kiváló hely, ilyenekkel kellene tele lennünk mindenfelé.

A képeket a honlapjukról ollóztam össze.

Szepsy Istvánt, gondolom, nem szükséges bemutatni. Ha mégis, hát nem én vagyok az erre alkalmas ember. Uj Péter cikke talán sok mindent visszaad abból, ami Szepsy Istvánt jellemzi, olvassanak utána. Én egyszer voltam Istvánnál, van annak vagy három éve is, de a mai napig emlékszem, ahogy ülünk a teraszon, István kövekkel babrál, amiket a különböző dűlőkből hozott le, és mesél. Talajról, elsősorban, dűlőkről, borokról, filozófiájáról; szerényen, már-már zavarban. Pedig tulajdonképpen mi voltunk igazán zavarban. Aztán ittunk, és feloldódtunk, de ezt már nem mesélem el. Azt persze nem tudom nem észrevenni, akár saját magamon is, hogy Tokaj egyre gyakrabban szól az újakról, a fiatal, feltörekvő borászokról. Én is több bort ittam az elmúlt egy évben ifj. Szepsy Istvántól, mint édesapjától. Szepsy bort inni azonban még mindig öröm. Sőt, már bontani is az. Legalábbis amikor úgy éreztem, hogy rendben vagyok, kiegyensúlyozott, jó napom van, akkor nem sokat gondolkodtam, hogy mit vegyek elő az ebédemhez. (Vargányás-fokhagymás tészta volt, és nem, sosem próbálok meg hosszasan mélázni, hogy akkor ehhez az ételhez mi lesz a legjobb választás. Gyorsan döntök, néha persze rosszul, de most nem.) Szepsy birtokfurmint, ez illik a mai hangulatomhoz, gondoltam. 2009-es, ennél frissebb Szepsy bor nincs ma a piacon. Ez a legolcsóbb bora a pincének, persze nem olcsó ez sem, magyar viszonyok között pláne nem, de hát nemzetközileg is elismert borvidék egyik vezető pincéjéből iszom. Nem kell kitalálni, hogy mit akart kifejezni a költő, leírják a pince honlapján szépen a bor küldetését: nem egy-egy dűlő, hanem a Furmint különleges karakterét hivatott bemutatni. Fiatalabb szőlők, nagyobb fürtök és a dűlők alsóbb, agyagosabb részeinek termése is belekerül, így könnyebben fogyasztható, kevésbé koncentrált a végeredmény, azonban az egyes dűlők savai és ízei is összeadódnak. Az biztos, hogy nagyon könnyen fogyasztottam a bort. Itatta magát, annak ellenére, vagy talán pont azért, mert tele volt ízekkel-illatokkal. Komoly test, barackos-fűszeres jegyek, csiszolt savak, lendületes, mégis harapható korty - ezeket jegyeztem fel magamba ebéd közben. Másnapra is maradt, akkor is mosolyogva ittam.

Ha már az előbb Sopronról meséltem, akkor egyelőre maradok arrafelé. Fertőrákoson van a környék egyértelműen legjobb magyar étterme és majdnem egyértelműen legjobb hazai kékfrankosa. Ráspi annak idején a legendássá vált 2003-as selectionnel robbantott és engem is letarolt. Nem muszáj azonban ezekkel a nem éppen olcsó válogatásokkal kezdeni az ismerkedést, hiszen a pince korrekt áron elérhető alapborai is nagyon jók, egyediek, bónuszként pedig akár hosszú évekre is nyugodtan elvermelhetők. Saját tapasztalatból beszélek. Ha jól emlékszem, 1300 Ft-ért vásároltam be ebből a 2005-ös sima kékfrankosból vagy öt éve, azóta kétszer is írtam róla már: itt és itt. Most sem csalódtam benne, sőt. Közepesen intenzív, izgalmas, nehezen szálazható illatában fűszeres meggy és feketecseresznye, étcsokoládé, leveshús és földesség. Változnak a hangsúlyai, ide-oda lehet asszociálni. A korty erőteljes, feszes és dinamikus. Ízében markánsan sós, finoman, légiesen fűszeres és gyümölcsös. Nem éppen hízelgő, mégis szerethető. Szerkezetét legnagyobbrészt remek savai biztosítják, tanninja kevés, ám kerek. Második félidőtől az alkohol kissé befűt – érdekes ezt korábban nem tapasztaltam nála. Lecsengése nagyon hosszú, intenzív és finom. Hamarosan hétéves, pontban a hat biztosan megvan, karcolja a hetest is időnként.

Hosszú-hosszú éveken át a Hilltop borozó volt a legfontosabb pont a Sziget fesztiválon - mármint a mi szempontunkból, természetesen -, de az utóbbi időben változik a helyzet. 2012-ben már egyáltalán nem nehéz nem kevés olyan helyet találni, ahol tisztességes dolgokat mérnek tisztességes áron. Grandiózus kristálypoharakat persze senki se keressen, műanyagba töltik a Sauska Pince 7-es küvéjét is, decinként ezerötszázért, de ezzel semmi gond nincs, nem csúcsborokat kell inni ilyenkor, hanem fröccsöt, frissítő fehéreket, rozékat, könnyű vereseket. Körbejártam szerdán a lehetséges objektumok egy részét - mindet képtelenség lett volna -, és tapasztaltam ezt-azt. A Hilltop tehát épp ott van, ahol mindig - itt a térkép -, és ugyanazt csinálja, amit mindig, főként a literes fröccsök miatt érdemes odamenni, arányok beállítása ízlés szerint, a palack tartalma kitart egy ideig, sose lesz szomjas, aki ezt a módszert választja. A Radovin kiköltözött a nagyszínpad előtti dübörgésből, különb pozícióba verekedte magát, aki a bejárat után balra fordul, és elindul a főutcán, belebotlik, és máris fogyaszthatja a pannonhalmi apátok Tricollisát, Günzer Zoltán chardonnay-ját, Sauskáék rozéját vagy Heimannék kadarkáját. A szintén stabil fesztiválrésztvevő Présház eltűnt, beköltözött ellenben a DiVino, amiben semmi csodálatos nincs, a cég ugyanaz, csak ezúttal már nem a kereskedés, hanem a népszerű belvárosi borbár nevét futtatja, okosan. Egy Figula-chardonnay-t vállaltam ott, jólesett. Mindezeken kívül ittam még egy pohár csavarzáras Gróf Buttler-vöröst az A38 sátorban - finom volt, de meleg, a hűtés probléma, hol a kapacitások, hol a trehányság miatt -, valamint keresztülsétáltam a bor- és fröccskerten, de ahogy tavaly, idén sem késztetett megtorpanásra egyetlen stand sem. Hát így. Menjenek, hallgassanak zenét, szívjanak port, igyanak bort.

Hármunkból ketten már kidohogták magukat - ki a Balaton, ki Sopron miatt -, most én jövök. Egyébként nem dohogóblog lesz ez, reményeink szerint, hiszen az élet szép, csak úgy látszik, így jött ki a lépés véletlenül. Szóval, lementünk hétfő este a Római partra, ukrán barátainkkal, elsétáltunk a Fellini: Római nevű helyig, ami hangulatilag olyan, mint egy romkocsma, csak zöldben és víz mellett, és szerettünk volna bort inni. Nem sikerült, mert a Laposa Friss is meleg volt és a Szeleshát rozé is meleg volt és minden meleg volt, egy vacak kis hűtőjük van a bodegában, köszönöm szépen. De mondta a lány, hogy van még száraz tokaji furmint, az épp hideg. Kérdem, milyen furmint. Mondja, tokaji. Nagyszerű. Mondom, mutassa. Mutatja, Disznókő, hattyús, bólintok, bontaná, de nézem a címkét, kétezernyolcas, megette a fene. Ezért tart itt ez az ország. Mindegy, visszasétáltunk az Evezős sörkertbe - hétvégén élő zene, az úri közönség táncol -, nekik van rendes frizsiderük, és lecsaptunk a Nyakasra, mint a pinty. Mert a Nyakasra bármikor-bárhol le lehet csapni, biztos van kétszáz hely Budapesten, ahol tartják ennek a töki borászatnak a termékeit, isten tartsa meg a szokásukat. Igen, a Nyakas arra való, hogy néhány ember leüljön vele árnyas fák alá vagy félhomályos belvárosi zugokba, fontos és kevésbé fontos dolgokról beszélgessen, a borra annyira ne is feltétlenül figyeljen, csak mellesleg érezze, hogy a pohár tartalma finom és hibátlan, és érezze azt is, hogy kerek az este. Irsai és chardonnay közül tudtunk választani - kétezertizenegyesek voltak természetesen, ahogy kell -, utóbbira böktem, jobban szeretem, testesebb, komolyabb. Hibátlan technobor ez - gondolom, a szőlőben-pincében egyaránt odateszik magukat, akik készítik -, minden évjáratában az, csak versenyképes akar lenni, se többre, se kevesebbre nem vágyik, és ez így van rendjén. Amint elfogyott, vettünk belőle még egy üveggel, megittuk, aztán hazamentünk.

Ideje, hogy én is beköszönjek, bár ebben a melegben még az ivás is nehezemre esik. De ha már iszunk, akkor igyak. Vagy inkább kezdem egy kis nyaralásos tapasztalattal. Múlt héten Sopron környékén jártunk feleségemmel, gyerekekkel, így a borok persze háttérbe szorultak, mégis megírhatnám újra a mély álmot. Ismét elszomorított a kontraszt, amit a határ két oldalán tapasztaltam. Ruszton például egymást érik a hangulatos boros helyek, pezseg a kis városka, nekem most be kellett érnem az ebéd mellé egy remek hideg fröccsel. Sopron ezzel szemben melankolikusan kongott az ürességtől, a főtéren és környékén néhány fantáziátlan, talán tizenöt-húsz év óta változatlan étterem árválkodik. A Gault&Millau pontszáma alapján legjobb helyen, az egyébként borvendeglo.hu domain-t is birtokló étteremben egyáltalán nincsenek tisztában a fröccs lényegével. A hosszúlépést borospohárban hozták ki, langyos volt és szinte szénsavmentes. Miután szóltam, készségesen kicserélték, így második nekifutásra már arra is tudtam figyelni, hogy a bor fáradt, kesernyés és egyáltalán nem fröccsnek való volt. Apróságok ezek, de sokat elmondanak. Kicsit korábban egyébként belevágtam egy másik Sopron – Ruszt összehasonlításba: kaptam ugyanis néhány palack WineLife és Elfenhof tételt a borkuzinoktól. A két borászat közös pontja Linzer Sámuel, aki ruszti munkahelye mellett belevágott egy saját soproni vállalkozásba is. Gondoltam, érdekes lehet egymás mellett megnézni, mi jön ki ugyanazon kezek közül ott és itt. Zöldveltelinit, kékfrankos rozét és zweigeltet kóstoltam párban 2011-ből: nagy különbségeket végül nem találtam. A két veltelini tetszett leginkább, az Elfenhof hajszálnyit fűszeresebb, érdekesebb volt, karcolgatták az öt pontot. A rozék rendben voltak, itt is a ruszti jött be inkább: tisztábbnak, egyenesebbnek éreztem, a négypontos szintet hozták mindketten. A két zweigelt mutatta a legkevesebbet: a WineLife-ot kesernyéje, az Elfenhof-ot kissé húzós savai tették csupán hárompontossá. Nem csúcsra törő, hosszadalmas leírást ihlető borok ők, inkább korrekt árú (a fehérek leginkább), jó értelemben hétköznapi italok. Mert ilyenek is kellenek.

Bussay László az egyik legérdekesebb borász Magyarországon, akiről mindent elmondtak már a blogszférában, amit csak lehetett, de a fontos információkat meg szabad ismételni. A termelő tehát többfalus háziorvosként ténykedett a dél-zalai Csörnyeföldön és környékén, és kb. tizenöt éve egyszer csak elhatározta, hozzányúl a szőlőhöz és a borhoz. Felbukkanása előtt nem sokan pepecseltek a minőséggel arrafelé, így nagyot rántott egyik pillanatról a másikra. Ha jól emlékszem, 97 környéki olaszrizlingjeit kóstolhattam először, de nem jelenidejűleg, hanem érettebb korukban, négy-öt évesen, és szenzációsnak találtam őket. Úgy jutottam hozzájuk, hogy a kétezres évek elején meglátogattam a doktort, és a nem kevés kóstolás közepette enyhén ittas állapotba és jó viszonyba keveredtünk néhány óra alatt. Annyira, hogy a végén meg lettem ajándékozva néhány patinás palackkal. Minden idők egyik legvidámabb-kellemesebb pince közeli délutánját is akkor abszolváltam, a hordók közül a felszínre keveredve felkapaszkodtunk a hegyoldali présházhoz, kiültünk elé a napsütésbe, néztük a szlovén határon túli lankákat, iszogattunk, sonkát ettünk, beszélgettünk. Ha jól belegondolok, roppant furcsa, hogy azóta nem jártam arra. Ettől persze Bussayval és a boraival is találkozgatok rendszeresen, egy barátom-kollégám a minap nála járt, hozott két palack innivalót, egy olaszt és egy szürkét, utóbbit bontottam ki hamarabb. Hol így, hol úgy viszonyulok a szürkebaráthoz, nem mindig szeretem, a frissességért és a színekért rajongok aktuálisan, és ez a fajta ebből a szempontból gyakran nem hozza, amit szerintem kéne. Akkor pláne meg lehet ijedni, amikor a címkéről kiderül, 15,5-es alkohollal kénytelen szembesülni a fogyasztó. A riadót azonban már az első illatfoszlányok után lefújtam. Sok a szesz, az igaz, de annyi más van, hogy nem fáj. Kifejezetten gazdag, testes bor ez a 2009-es Bussay-szürke, sok-sok gyümölccsel és ásványossággal orrban-szájban, és hiába hatalmas - akkora, hogy egy kisebb család kényelmesen ellakhatna benne, írtam első nekibuzdulásomban a mikroblogomon -, mégis van benne élet és egyensúly is. Masszív, élvezetes, intelligens bor, kétezer forintért a bolondnak is megéri, a nem bolondról nem is beszélve.

Balatonlellén van nyaralónk, így az utóbbi harminc évben elég gyakran töltöttem hosszabb időt a déli parton. Eleinte én tanultam úszni a sekély-meleg Balatonban, most már a fiam teszi ezt. Miközben ő küzd az elemekkel, én boldogan fröccsözök a parton. Idilli kép lenne, ha nem tapasztalnám azt, hogy jó bort elvétve sem lehet a parton találni. Idén azért egy jó rozéfröccsöt már ittam, de fehéret-vöröset nem merek venni. Ott, ahol három év borászát is kitermelt pedig a vidék; Garamvári, Konyári, Légli Ottó hazájában a helyi Spar sem tart tőlük izgalmas borokat. Én tuti agyonreklámoznám őket, külön sarkot szentelnék nekik, hadd vigyék a magyar bor jó hírét a külföldi turisták is haza. Ami még furcsább, hogy az északi parton sorra jelennek meg új ígéretek a régiek (Szeremley, Figula, Jásdi) mellett, elég csak Szászira, Tamásékra, Török 2HA Csabára, Váli Péterre gondolni, de ott vannak a hányatott sorsú Laposáék is, és még sorolhatnám. De kiket soroljak délről? Légli Géza az örök tehetség, Bujdosóék is próbálkoznak, de hol vannak a többiek? Felbicajoztunk családostul a Kishegyre, és örömmel láttam, hogy teraszt nyitott Pócz József is ott, a Konyári pince és a szintén Konyári érdekeltségű Majthényi kúria szomszédságában. Gyors kóstolót csaptunk ott, rendben volt az alap chardonnay is, a friss vörös házasítás is, kiemelkedett a sorból a kokashegyi olaszrizling és a szintén onnan szüretelt merlot is. Tetszett, hogy van immár tudatos termékpaletta, az alján friss borok, középen alap fajtaborok, a tetején dűlős (értsd: kokashegyi) válogatások, mindezek okosan árazva. Haza egy 2011-es IS cuvée jött velem,ami a 2011-es irsai olivér és sárgamuskotály házasítása. Virágos-szőlős illatú bor ez, kellő lendülettel, visszafogott alkohollal. Szódával és anélkül is csúszik, mint a veszedelem. Ha fogást keresnék rajta, biztos szóvá tenném, hogy mindezt érdemes volna csavarzárral palackozni az olcsó dugó helyett, de juszt sem keresek fogást. Csak örülök, hogy talán nem elátkozott a déli part sem. (De hogy miért nincsenek ezek a borok kint a strandokon, az éttermekben, érthetetlen továbbra is - no, csak muszáj morgással zárnom ezt a posztot.)

Nekem azt tanították, hogy ha valahova belépünk, elsőként is köszönjünk. Úgyhogy: sziasztok kedves emberek, gondolom a többségeteket már ismerem innét, vagy innét, esetleg innét. Elmesélem, hogy életem egyik meghatározó élménye volt, amikor beléptem Kaló Imre pincéjébe, és mielőtt köszönni tudtam volna, vagy negyven erdész-torok kezdett el énekelni egy vendég köszöntő nótát. Na akkor köpni-nyelni nem tudtam. Azóta persze tudok köpni is, nyelni is. Többnyire bort, de az utóbbi időben néha azon kapom magam, hogy sörözök. Nagyjából erről tervezek majd írni ezen a blogon. Azt még elmesélem azért, hogy volt olyan időszak az életemben, amikor azt vettem észre magamon: azért iszom, hogy megírhassam a bort. Előbb volt meg a cikk címe, minthogy lenyeltem volna az első kortyot. És írtam, írtam, hosszasan az illatokról, egyensúlyról, harmóniáról. Aztán rájöttem, hogy valószínűleg az emberek többsége olyan lehet, mint én. Elolvassa a vastagbetűs címet, ami rendszerint a bor neve, meg a végén a pontszámot. Úgyhogy egy ideje inkább csak a magam örömére iszom, és ha kedvem van, azt írom meg. Pontszámok nélkül, tömören. Itt néha persze biztos fogok pontozni, nézzétek el ezt nekem, majd a többiekre fogom. Még egy dolgot fogadtam meg az elmúlt évek során. Közösségi-blogolni csak azzal fogok, akivel szívesen iszom együtt. Úgyhogy itt vagyok. Igyunk.

Én már azt hittem, soha nem fogok borblogolni, pláne nem csapatban, aztán tessék. Mostantól tehát megint nem indokolt az egyes szám, első személy, hármas szám van helyette. Azt régóta tudtuk, hogy hasonlóan gondolkodunk ezekről a dolgokról - úgymint bor, szesz, blogolás -, nemcsak virtuálisan, valóságosan is volt alkalmunk meggyőződni erről nemegyszer, így talán nem lesz nehéz egy helyre hordani a tartalmat. Annál inkább, hogy nem találtunk ki szabályokat, mindenki úgy és arról ír eztuán is, amiről akar, a lehető legszubjektívebb módon. Elsősorban nyilván borról, ráadásul főként magyar borról - de előrebocsátjuk, sem a világot megváltani, sem pedig az ágazat problémáit megoldani nem áll szándékunkban. Pontosan annyira vesszük magunkat komolyan, amennyire azt szeretnénk, hogy olvasóink komolyan vegyenek bennünket. Hiszen a bor körül az utóbbi években olyan sok lett a komolyság, hogy szinte fáj - hiába evidencia, hogy inni vidám dolog. Tudjuk, hogy ezen a környéken nem feltétlenül ismernek bennünket, és akik mégis, azok máshonnét, az előzményekről bővebben mégsem értekeznénk; aki kíváncsi a múltra, szinte mindent megtalál az oldalt elhelyezett linkek alatt. Jöjjön inkább a jövő, fogjuk a poharunk, vágjunk bele, és biztosan kialakul.