iszunk

Volt nekem egy sokak által félreértett posztom kedvenc garázsborászom, Szentesi József 2007-es Velence Cuvée-je kapcsán a túlspilázott kézműves-ipari bor szembeállításról, úgyhogy most inkább nem lépnék ugyanabba a folyóba. Tömören annyi lényeg: attól, hogy egy bor kézműves, még nem biztos, hogy jó. És finom. Van azonban, ami az. Rettenetesen izgalmas ahogy Szentesi József újra felfedezi számunkra és borásztársai számára az őshonos magyar fajtákat, ám hedonista énem számára ennél is egy fokkal nagyobb durranás, amikor megkóstolhatom főként bordói fajtákból profin összerakott Velence Cuvée-jét. A 2009-es cabernet franc és sauvignon egyenlő arányú, kicsit kevesebb merlot és egészen kevés petit verdot házasítása. Mély, sokrétű és kedves illattal mutatkozik be. Földesség, erdei gyümölcsök, érett néha aszaltba hajló szilva érkezik a pohárból, keleti fűszerekkel és kakaóporos mandulával kísérve. Ez bizony tökéletes kezdés és a folytatás sem hoz csalódást. A korty sűrű, húsosan gyümölcsös és feszesen arányos. Az illatban ígért gyümölcsöket megkapjuk: ízgazdag, nagyon finom borral van dolgunk. A szerkezetben sincs hiba: sav, tannin és alkohol szinte szétszálazhatatlan egységet alkot. Úgy tud egyensúlyos és elegáns lenni, hogy közben izgalmas és egyedi marad. Tele van élettel, vibrálással, felfedezni valósággal. Nálam ő 2012 legjobb magyar vörösbora, nemzetközi szinten is klasszis: 8 pont. Tudtam én, mit kell tartogatni az év végére. Boldog Új Évet!

Megint Ausztria és Fertő-tó, az egyik legismertebb osztrák vörösboros pince. Ennek megfelelően életem talán legkomolyabban vörösboros és nem mellékesen legfinomabb kékfrankosát ittam tőlük - a fenébe is - már több, mint két éve. Mai főszereplőnket az Umathum Haideboden 2009-et viszont egy hónapja bontottuk ex-alkeszekkel, aztán jó szokásu(n)khoz híven kisüvegbe elmentettem a felét, a napokban ennek a másik félnek hágtam a nyakára ezúttal magamban. Tipikus osztrák házasítás: kicsit több mint a fele zweigelt, a maradékon kékfrankos és cabernet sauvignon osztozik. Vannak borok, amelyek már az első kortynál megrészegítenek, mint egy szerelem első látásra. Teljes kompatibilitási mód áll be bor és ivója között. Intenzív, sötét gyümölcsös illat száll fel a pohárból feketeribizlivel, szilvával és egy kis füsttel. Gazdag, csalogatóan mély, alig várom, hogy belekóstoljak. Annak is eljön persze az ideje. Vastag, sűrű szövésű a korty, nagyon jó tartással és ami legalább ilyen fontos, nagyon jó ízzel. Pont olyan, mint az illat ígéri: gazdag, tele van gyümölccsel, mégis rétegzett, mély, nem fullad unalomba. Sav és tannin diszkréten a helyén: utóbbi is van bizony, nem hiába házasult be a cabernet. Tovább figyelve, azt is megállapítom, hogy valami nagyon jó hordót kell, hogy használjanak itt, ő is pont annyit tesz hozzá a koncerthez, amennyire jó ízléssel szükség van. A lecsengés előtt néha cseppet édesbe kezd hajlani, ám még épp idejében érkezik a korda, ahol őt tartják. Élményt adóan élvezetes hét pont, 20 euró környékén telitalálat.

A piquepoul Languedoc egyik őshonos fajtája, neve jellemzően magas savtartalmából eredő csipkelődésére utal. Ugyanabban a három színben fordul elő mint a pinot: tehát van noir, blanc és gris. Nem szégyen, ha nem hallottunk róla, mostanában kezd csak visszakúszni a boros köztudatba. Amúgy sem indult soha világhódító körútra, alacsony hozama és betegségekre való érzékenysége miatt őshazájában is meglehetősen háttérbe szorult. A Picpoul de Pinet részhalmaz: nem meglepő módon Pinet környékéről származik, és a leginkább elterjedt blanc-ból szüretelt eredetvédett fehérbor. Mai főszereplőnk alighanem az egyik legismertebb ilyen, hiszen a fajta wikipédia szócikkében is az ő palackjának képe virít. JeanJean Ormarine Picpoul de  Pinet 2009. Élénk, friss, vonzó illattal mutatkozik be: virágok, grépfrút, citrom és meszesség repkednek a pohárból. Szépen nyílik, van honnan, ugyanis jól lehűtöttem a hátcímkén olvasható instrukció szerint szigorú hat fokra. Kóstolva is élénk, ám másképp mint az magyar szájnak megszokott lehet. Pajkosan játékos, szép savakkal bír, kevés szénsavval megtámogatva, mégis szétterül a nyelven, a száj alsó fertályán marad, mint a lustább, nehezebb borok szokása az. Ám ő nem olyan: remek egyensúlyban van, kiválóak az arányai. Persze nem egy nagy, komoly vagy szálazgatni való borról van szó, egyszerűen csak jóízű, gyümölcsös, finom kesernyével keretezett és friss. Languedoc irsaija. Olivier. Itatja magát és hagyni kell. Mert bizony hiba másnapra eltenni belőle, higgyék el, tapasztalatból mondom. A mosolygós, élvezetes öt pont huszonnégy óra múlva szinte lefolyóért kiált. Ejnye.

Mostanában több franciát iszom, előre is elnézést az itthon be nem szerezhető borokért. Jobban mondva de, hiszen az internet könnyedén legyőzi a távolságokat. Az ember csak összekattingat mindenfélét mondjuk egy német webshopban, bankkártyával kifizeti az egészet, rá két napra pedig már csenget is a futár a gondosan becsomagolt pakkal. Így került hozzám mai főszereplőnk is. Francia boros léptékkel nem éppen régi kereskedőház a Hecht & Bannier négociant 2002-ben alakult és dél-francia vörösekre specializálódott. Ez a bor Cotes de Roussillon hat községéből származó grenache, syrah, carignan, mourvèdre és lledoner pelut szőlőfajták borának házasítása. Betonkádban, tradicionális hathektós, illetve hatalmas többszáz hektós hordókban érlelték. Orrunkhoz emelve nem túl intenzív, inkább mély illat érkezik a pohárból. Érett cseresznye, erdei virágok egy kis földdel, nugátos csokoládé és leveshús. Mindenből egy pici, semmi sem tolakodóan egyértelmű. Akár el is mehetnénk mellettük megállapítva, hogy semmi különös nem történt. Kóstolva már jobban magára vonja a figyelmet, sokkal erőteljesebb. Sűrű, koncentrált mégsem nehéz gyümölcsösséggel indít, miközben szépen játszik a nyelven. Kerek, sima felszínű, tartását leginkább szépen érett tanninjainak köszönheti. Az átlagnál melegebb évjárat miatt meglehetősen könnyen adja magát, viszont a korty közepétől kissé ellustul, elveszíti frissességét. Kezd édesedni, karamellizálódni meg ilyenek. Nem fullad unalomba, de azért lehetne izgalmasabb: egy hűvösebb évben alighanem az is. Utóíze kitartó, az alkohol az utolsó pillanatig dicséretesen a helyén marad. Hat pont valószínűleg megvan, tizennégy euró biztosan.

A tanulság persze evidens: van, mikor nem elég a bort hűteni. A hét közepén a nagy hőségben jó ötletnek hittem, hogy nyitok valami kristálytiszta fehéret. Volt nekem két tavalyelőtt karácsony óta tartogatott zöldveltelinim Bernhard Ott pincéjéből, aki az egyik legnevesebb osztrák, a Bortársaság is forgalmazza kevésbé drága borait. Tulajdonképpen egyet fizet kettőt kap akcióban jutottam hozzájuk, a vinotékában ugyanis tévedésből másik évjáratot pakoltak be a rendelésembe. Talán mondanom sem kell, hiszen Ausztriáról van szó, hogy még aznap teljesen ingyen elküldték a megrendelt évjáratú bort is, így lett nekem 2007-es és 2009-es Bernhard Ott Rosenberg Grüner Veltlinerem. Visszatérve a kánikulához, a kellemes esti harminc fokos hűvösben felbontottam a 2007-est. Szikáran pincefalas illat köszöntött valami semleges gyümölcsösséggel, mondjuk narancshéj belső, fehér részével. Nem épp kedveskedő, de nem is rossz felütés. Kóstolva sima felszínű, közepes testű bor, ami kissé szétterül szájban, lágy savai nem adnak neki elég feszes struktúrát. Keményen befűt az alkohol, néha szinte csíp is. A korty fűszeres, enyhén sós ízű és finoman, grépfrútosan kesernyés, összességében kellemes, ám nem az igazi: a lendület és tömörség valahogy hiányzik belőle. Utóíze viszont nagyon hosszú. Nem voltam lenyűgözve, így hamarjában felbontottam a 2009-est is. Sokkal áradóbb, kedves gyümölcsös illat fogadott: mondjuk sárgabarack egy kis szőlővirággal, mandarinnal, vaníliával és mohás kővel. Szájban intenzív, telt gyümölcsösséggel és karamellás édességgel indít, aztán szépen szárazba fordul, bár az alkohol itt is kilóg kissé. A savak viszont, ha nem is repítik, de sokkal jobban tartják közepesnél nagyobb testét. A szép sima felszín itt is megvan, ahogy a rendkívüli hosszúság is. A 2007-esnél elegánsabb és részletgazdagabb bor, de még mindig nem voltam igazán elégedett. Vasárnap aztán megérkezett az enyhülés, szerencsére még a borokból is maradt, így kiderülhetett, hogy normális szobahőmérsékletben legalább egy ponttal magasabb élményt nyújtanak. Az alkohol kevésbé éget, a savak kevésbé lusták, az ernyedtség feszesebbé válik és így tovább. A 2007-es öt pontja simán felment hatra, a 2009-es hat pontja pedig legalább hét lett. A fenti leírásokat is eszerint tessék gondolatban módosítani, este harminc fokban pedig jó hideg igényes sört, fröccsöt inni vagy légkondit kapcsolni.

Néha úgy érzem magam, mint egy lustán kérődző tehén. Jó, legyek inkább egy bölcs bika, amelyik már nem rohangál fel-le a domboldalon, ha izgalmat lát, hanem okosan néz inkább ki a fejéből. A minap is rezignáltan, némileg csodálkozva figyeltem a vitát egy bor rossz szereplése kapcsán. Régebben ilyenkor én is vehemensen támadtam vagy védtem volna a posztolót, kifejtettem volna az én abszolút igazságomat. Ma már csak őszintén meglepődöm, hogy mekkora indulatokat tud kiváltani ha egy adott palack bor, adott helyen, adott időben valakiknek épp nem ad akkora élményt, mint ugyanannak a bornak másik palackja, másik időben, másoknak. Viszont nem állhattam meg, hogy hirtelen le ne pattintsam az üvegdugót Demeter Zoltán Szerelmi hársáról. Persze messze nem csak ez a vita volt az apropó, magánéleti okokból is kellemes estét akartam magam köré, ennél mélyebben ebbe most nem mennék bele, végülis arról szól a blog, hogy iszunk, nem arról, hogy érzelgünk. Nos, ez a palack, ezen az estén egész jól teljesített. Egész jól, de nem kiemelkedően. Nem volt katarzis, de egy pillanatig sem fanyalogtam. Az illata például első szippantásra lehengerlő. Tele van fűszerrel (keleti, zöld, mindenféle kevereg benne), kajszival, almával, kővel, élettel. Ahogy azonban melegszik, megjelenik benne egy kellemetlen pálinkás jegy. Ez sajnos visszatér az ízben is, szerencsére azért ott is a keleti fűszerek és a barack dominálnak, de ettől még a korty végét eluralja a 15-ös alkohol. A savak fokozatosan lemaradnak az alkohol mögött, a test legyőzi az eleganciát. Nagy test, közepes élvezet, mondanám, ha profán akarnék lenni. De nem akarok az lenni, így maradjunk abban: nyugodtan bontsanak belőle egy palackkal. Fogadjunk, hogy másmilyen lesz, mint amilyennek én találtam ezt a palackot, most.

Nem korábban, mint múlt pénteken a Gault&Millau kalauzt lapozgatva tudtam meg, hogy Budakalászon van egy figyelemreméltó vendéglő és borház. Pedig a Schieszl nem éppen most nyílt, én pedig négy HÉV-megállónyira lakom tőle, eddig mégis valahogy sikerült elkerülnünk egymást. Szombaton aztán neki is vágtunk, hogy felfedezzük a helyet, előreszaladva: bizony nem bántuk meg. A vendéglő – főleg a terasz – családias, nagyon hangulatos. A kiszolgálás gyors és kifogástalan, az ételek rendes adagok, háziasan finomak és megvan bennük az a plusz karakter, ami visszacsalogatja az embert újabb élményekért vagy csak ismétlésre. Az árak korrektek, egyedül a saját erjesztésű gyümölcspálinkák árát sokalltam, de térjünk végre a borokra, hiszen iszunk és nem eszünk. Természetesen főleg Schieszl-borok kaphatók: a Mátrában, Csopak illetve Villány környékén is vannak területeik. Most csupán két borukkal ismerkedtem, legközelebb majd folytatom a sort. Az olaszrizling már 2011-es, persze csopaki és praktikusan csavarzáras. Markánsabb bort vártam, helyette találtam benne valami nehézkességet. Talán picit több a maradékcukor és savai sem elég frissek, szerencsére azonban egy kis szóda feldobta, gatyába rázta. A 2009-es évjáratú pécselyi cabernet sauvignon viszont kellemes meglepetés volt, benne már semmi kivetnivalót nem találtam. Tiszta, gyümölcsös, kedves balatoni vörös, játékos savakkal és kerek tanninokkal. Amíg ettünk, úgy láttam, elvitelre is fogynak a borok, cipeltek kartonokat a parkolóba rendesen. Kiváló hely, ilyenekkel kellene tele lennünk mindenfelé.

A képeket a honlapjukról ollóztam össze.

Szepsy Istvánt, gondolom, nem szükséges bemutatni. Ha mégis, hát nem én vagyok az erre alkalmas ember. Uj Péter cikke talán sok mindent visszaad abból, ami Szepsy Istvánt jellemzi, olvassanak utána. Én egyszer voltam Istvánnál, van annak vagy három éve is, de a mai napig emlékszem, ahogy ülünk a teraszon, István kövekkel babrál, amiket a különböző dűlőkből hozott le, és mesél. Talajról, elsősorban, dűlőkről, borokról, filozófiájáról; szerényen, már-már zavarban. Pedig tulajdonképpen mi voltunk igazán zavarban. Aztán ittunk, és feloldódtunk, de ezt már nem mesélem el. Azt persze nem tudom nem észrevenni, akár saját magamon is, hogy Tokaj egyre gyakrabban szól az újakról, a fiatal, feltörekvő borászokról. Én is több bort ittam az elmúlt egy évben ifj. Szepsy Istvántól, mint édesapjától. Szepsy bort inni azonban még mindig öröm. Sőt, már bontani is az. Legalábbis amikor úgy éreztem, hogy rendben vagyok, kiegyensúlyozott, jó napom van, akkor nem sokat gondolkodtam, hogy mit vegyek elő az ebédemhez. (Vargányás-fokhagymás tészta volt, és nem, sosem próbálok meg hosszasan mélázni, hogy akkor ehhez az ételhez mi lesz a legjobb választás. Gyorsan döntök, néha persze rosszul, de most nem.) Szepsy birtokfurmint, ez illik a mai hangulatomhoz, gondoltam. 2009-es, ennél frissebb Szepsy bor nincs ma a piacon. Ez a legolcsóbb bora a pincének, persze nem olcsó ez sem, magyar viszonyok között pláne nem, de hát nemzetközileg is elismert borvidék egyik vezető pincéjéből iszom. Nem kell kitalálni, hogy mit akart kifejezni a költő, leírják a pince honlapján szépen a bor küldetését: nem egy-egy dűlő, hanem a Furmint különleges karakterét hivatott bemutatni. Fiatalabb szőlők, nagyobb fürtök és a dűlők alsóbb, agyagosabb részeinek termése is belekerül, így könnyebben fogyasztható, kevésbé koncentrált a végeredmény, azonban az egyes dűlők savai és ízei is összeadódnak. Az biztos, hogy nagyon könnyen fogyasztottam a bort. Itatta magát, annak ellenére, vagy talán pont azért, mert tele volt ízekkel-illatokkal. Komoly test, barackos-fűszeres jegyek, csiszolt savak, lendületes, mégis harapható korty - ezeket jegyeztem fel magamba ebéd közben. Másnapra is maradt, akkor is mosolyogva ittam.